Gondolatok, felismerések és apró kincsek az úton.

Úton lenni

Ha addig vársz, amíg készen nem állsz, egész életedben várni fogsz.

A minap hallottam egy Soltész Ian interjúban ezt a mondatot.

És valami bennem hirtelen nagyon csendben lett.

„Ha addig vársz, amíg készen nem állsz, egész életedben várni fogsz.”

És tudod, én mióta várok?

Legalább tíz éve.

Arra vártam, hogy majd ha elolvasok még kétszáz könyvet.

Majd ha magabiztosabb leszek.

Majd ha megtanulok igazán jól kommunikálni.

Majd ha jobban értem magam.

Majd ha végre készen állok.

És most, tíz év elteltével… készen vagyok?

Őszintén?

Nem.

Talán soha nem is leszek.

Mert az igazság az, hogy annyi mindenbe akartam belefogni, hogy végül már azt sem tudtam, hol kezdjem. És amikor az ember túl sok ajtót lát maga előtt, néha inkább egyiket sem nyitja ki.

Csak áll.

És vár.

Én nagyon sokáig álltam így.

És amikor az ember túl sokáig marad egy helyben, lassan elkezd kételkedni saját magában.

Talán bennem van a hiba.

Talán nem vagyok elég bátor.

Talán nem vagyok elég jó.

És valahogy így telt el tíz év.

Volt idő, amikor tükörbe néztem, és egy fáradt nőt láttam.

Karikás szemmel.

Néha kócos hajjal.

Néha türelmetlenül.

Néha bizonytalanul.

És sokáig nem értettem, miért.

Aztán lassan rájöttem.

Mindig meg akartam felelni valakinek.

Először a szüleimnek.

Aztán az osztálytársaimnak.

A világnak.

És miközben mindenki másnak próbáltam megfelelni, valahol csendben elveszítettem azt az embert, aki valójában vagyok.

Mostanában viszont, amikor tükörbe nézek, valami más történik.

Nem azért, mert minden kérdésre tudom a választ.

És nem is azért, mert mindig magabiztos vagyok.

Hanem mert lassan kezdem megérteni, hogyan bánok magammal.

Egyre inkább érzem, hogy nem mások szemében kell keresnem az értékemet.

Hanem belül.

És talán ezért érzem azt is, hogy valahol mélyen még mindig ott vagyok.

Mintha a sok réteg alatt, az elvárások, a félelmek és a halogatás mögött, még mindig ott élne az a lány, aki valaha voltam.

És tudod mit?

Most eljött az idő, hogy lassan elkezdjek visszatalálni hozzá.

Lassan.

Őszintén.

És néha talán elég ügyetlenül.

Apránként.

És talán ha sikerül egy kicsit közelebb jutnom ahhoz, aki valójában vagyok, akkor másoknak sem kell majd kívül keresniük a saját értéküket.

Nem azért, mert megmondom nekik.

Hanem mert néha már az is elég, ha valaki lát egy másik embert, aki szintén úton van.

Lehet, hogy te is halogatsz valamit már évek óta.

Lehet, hogy te is néha a tükörbe nézel, és felteszed a kérdést:

„Hol vagyok én ebben a történetben?”

Pedig az igazság az, hogy az életünkben rengeteg ember jön és megy.

De van valaki, aki mindig ott van.

Te.

És talán ezért sem mindegy, hogyan beszélünk magunkkal.

Ha te is azok közé tartozol, akik halogatnak,

akik keresik önmagukat,

akik néha elveszettnek érzik magukat,

akkor tarts velem.

Nem azért, mert tudom az utat.

Hanem mert én is keresem.

Nézzük meg együtt, hova lehet eljutni, amikor az ember már nem akar tovább várni arra a pillanatra, amikor „készen áll”.

Mert lehet, hogy az a pillanat soha nem jön el.

De az első lépés…

az bármikor megszülethet.

Akár most is.

És talán egyszer, amikor újra tükörbe nézünk, nem azt fogjuk keresni, hogy elég jók vagyunk-e mások szemében.

Hanem azt kérdezzük majd:

„Ez tényleg én vagyok?”

⸻

Ez nem egy történet arról, hogy valaki már megtalálta önmagát.

Hanem arról, hogy valaki végre elkezdte keresni.