Mel Robbins: 5 másodperces szabály

Ha olvastad az induló bejegyzésemet, akkor már tudod, hogy ennek a blognak az elindítására legalább tíz évet vártam. De nem ez volt az egyetlen dolog, amit halogattam életem során. Már az iskolában is mindent az utolsó pillanatra hagytam. Ha nem lettek volna határidők, valószínűleg még ma is magam előtt tologatnám a teendők hosszú sorát.

Sokáig azt hittem, egyszerűen ilyen vagyok. Halogató típus. Majd egyszer megváltozom, fegyelmezettebb leszek. Majd egyszer könnyebben megy.

Csakhogy az a bizonyos „majd egyszer” ritkán érkezik meg magától.

A halogatás legnehezebb része nem is az, hogy telnek a napok, és gyűlnek a teendők. Hanem az, hogy közben lassan meginog a magunkba vetett hitünk. Minden elhalasztott döntés után egy kicsit kevésbé hisszük el, hogy képesek vagyunk változtatni.

Ezért kezdtem el keresni valami egyszerű kapaszkodót. Egy módszert, ami segít átlendülni azon a néhány másodpercen, amikor az elménk már visszahúzna a megszokott kényelmébe.

Így találkoztam Mel Robbins 5 másodperces szabály című könyvével.

Mel Robbins is sokáig ugyanazokkal a hétköznapi nehézségekkel küzdött, mint oly sokan mások: anyagi gondokkal, párkapcsolati feszültségekkel, és olyan reggelekkel, amikor mire felkelt, a gyerekei már lekésték az iskolabuszt. Majd egy nap Mel Robbins meglátott egy rakétakilövést a televízióban. Elhangzott a jól ismert visszaszámlálás:

5… 4… 3… 2… 1… A rakéta kilőtt.

Ekkor született meg benne egy egyszerű, mégis zseniális ötlet: másnap reggel ő is így fog kilőni az ágyból. Olyan gyorsan fog mozdulni, hogy az elméjének ne maradjon ideje lebeszélni róla.

És pont ez az öt másodperces szabály lényege: nem kell megvárnod a tökéletes kedvet, a megfelelő pillanatot vagy a teljes bizonyosságot.

Sokszor nem a nagy döntések a legnehezebbek, hanem a legapróbb mozdulatok.

Reggel kikelni az ágyból.

Elindulni edzeni.

Megírni egy üzenetet.

Nemet mondani.

Vagy egyszerűen megtenni azt, amiről pontosan tudjuk, hogy jót tenne nekünk.

Sokszor motiváltan eldöntjük, hogy majd holnap. Majd hétfőn. Majd elsején elkezdjük a változást. Tudjuk is, mit kellene tennünk. Fejben már szinte készen állunk. Aztán eljön az a bizonyos nap, és nem az elszántságot érezzük, hanem a régi, ismerős részünket magunkban. Azt, amelyik még aludna. Azt, amelyik halogatna. Azt, amelyik azt mondja: most inkább ne. Hiába tudjuk ésszel, mi vinne előre bennünket hosszú távon, a pillanatban sokszor mégis az dönt helyettünk, ahogyan éppen érezzük magunkat.

Felteszed a kérdést: fel kellene kelnem? De sokszor a háttérben valójában ez fut: van kedvem felkelni? És ez a kettő nem ugyanaz.

A pillanatnyi érzelmeink gyakran a kényelmet, a könnyebbet, az azonnali megkönnyebbülést keresik. Ez teljesen emberi működés. A gond csak az, hogy ami most könnyűnek tűnik, nem mindig szolgálja azt, amit igazán szeretnénk.

Mel Robbins szerint körülbelül öt másodperc elég ahhoz, hogy az elménk megállítson bennünket, és elkezdje gyártani a kifogásokat. Ezért mielőtt túlgondolnánk, visszaszámolunk.

5… 4… 3… 2… 1… És mozdulunk.

Nem azért, mert hirtelen kedvünk lett hozzá. Nem azért, mert eltűnt a félelem, a fáradtság vagy az ellenállás. Hanem azért, mert nem várjuk meg, amíg az érzéseink átveszik az irányítást. Amikor a testünk elindul, az elménk elkezd együtt működni.

Ha nem mozdulsz, az elméd gyakran nagyon meggyőző hangon arra kér majd, hogy gondold át még egyszer. Hogy várj egy kicsit. Hogy most talán nem a legjobb pillanat. Hogy majd később könnyebb lesz. Az elménk szereti a biztonságot, az ismerőst, a kiszámíthatót. Az új, a bizonytalan és a félelmetes dolgoktól természetes módon tart. Ezért tud olyan sok indokot gyártani arra, hogy miért ne indulj el.

Az eddigi döntéseink a jelenlegi életünkhöz hoztak. Ha más eredményeket szeretnénk az életünkben, előbb-utóbb más döntéseket kell hoznunk.

Minél gyakrabban használjuk ezt a szabályt, annál több apró bizonyítékot adunk magunknak arra, hogy képesek vagyunk irányítani a saját életünket. Nem tökéletesen. Nem mindig könnyedén. De egyre tudatosabban. Minden egyes ilyen mozdulat egy kis sikerélmény. Lehet, hogy nem úgy alakul majd, ahogy elképzelted, de nem ez a lényeg. Közben felfedezhetsz valami sokkal fontosabbat: a benned rejlő erőt.

Sokan azt hiszik, hogy az aggodalmaskodás, az önmagunkban való kételkedés, a halogatás sokszor személyiségjegy, de ez nem igaz. Ezek mind begyakorolt minták. Olyan szokások, amelyeket sokszor észrevétlenül ismétlünk. De ahogy minden szokás, ezek is átírhatóak.

Ahhoz, hogy egy régi szokáson változtatni tudj, nem elég elhagyni azt, helyére egy tudatosabb, támogatóbb mintát kell építeni. Nem elég egyszer máshogyan dönteni, az új működést addig kell gyakorolni, amíg természetesebbé nem válik. Ha azt szeretnénk, hogy változzon az életünk, gyakran kevesebbet kell várnunk a megfelelő hangulatra, és többet kell cselekednünk annak ellenére is, hogy nincs kedvünk hozzá. És éppen ezért működik ez a módszer: megszakítja a régi mintát és teret ad egy új lehetőségnek.

Az a csábító „Szundi gomb”

Mel Robbins szerint az ébredés utáni 2-3 óra az egyik legértékesebb időszakunk. Ilyenkor frissebb az elménk, tisztább a fókuszunk, és nagyobb eséllyel tudunk tudatos döntéseket hozni. Éppen ezért nem mindegy, hogyan indul a reggelünk. Ha reggel többször is megnyomjuk a szundi gombot, azt hihetjük, mi irányítunk, közben észrevétlenül a halogatást gyakoroljuk.

Egy alvási fázis 90-110 percig tart. Ha megnyomjuk a szundi gombot, és visszaalszunk, a testünk egy újabb alvási fázist indít el, de mikor 10 perc múlva újra ébreszt az óra, ez az alvási fázis félbe marad, és ezután sokkal nehezebb lehet igazán felfrissülni és fókuszálni. Ha viszont felkelünk az első jelzésre, az egészen más üzenet lehet önmagunk felé:

Itt vagyok, készen állok, indulok.

Mel Robbins ezért javasol egy egyszerű kihívást: Holnap állítsd fél órával korábbra az ébresztőt. Este tedd a telefonodat vagy órádat a szoba másik végébe, vagy egy másik helyiségbe. Reggel pedig, amikor megszólal: 5… 4… 3… 2… 1… Kelj fel, és indítsd el a napodat.

Ne várd meg, amíg motivált leszel, amíg eltűnik a félelem, a fáradtság vagy a bizonytalanság.

Reggelente te legyél a főnök.

Mel Robbins kialakított egy egyszerű reggeli rutint, amely így hangzik:

• Felkel, amikor csörög az óra

• Kimegy a fürdőszobába és kikapcsolja az ébresztőt

• Megmossa a fogát és az előtte álló napra irányítja a gondolatait, amit igazán akar. Olyan dolgokra koncentrál, amelyekhez lehet, hogy nincs kedve, de a nap folyamán meg kell tennie.

• Felöltözik, beágyaz, és önt egy csésze kávét.

• Leír 1-3 muszáj feladatot és azt is, hogy miért fontosak. Azzal, hogy leírjuk a céljainkat, 42%-kal nagyobb az esélye, hogy megvalósítsuk. Ha leírjuk a miértet is, az ad egy extra löketet.

• Megtervezi a napját, és a legfontosabb muszáj feladatokat már el is végzi.

• Megtervezi a nap végét. Azzal, hogy kijelöli a munkaidő végét, két dolgot is tesz: sokkal jobban alakítja a rendelkezésére álló időt, és sokkal hatékonyabban használja az idejét.

Nem feltétlenül kell ugyanazzal a rutinnal indítanod a napod, mint mások, de jó, ha van egy saját ritmusod, amelyben te irányítasz. Nem bonyolult szertartásokra van szükség, hanem tudatos kezdésre. Viszont egy nagyon fontos elemet kiemelnék Mel Robbins reggeléből: reggel ne add oda rögtön a figyelmedet a világnak. Ha az első mozdulatod a telefonod felé vezet, üzeneteket nézel, görgetsz, reagálsz, akkor gyakran mások dolgai veszik át a helyet a saját fontos dolgaidtól.

Mielőtt a világ belépne hozzád, érdemes előbb neked belépned a saját napodba.

Vess véget a halogatásnak

A halogatásnak két fő típusa van: a destruktív halogatás, amelyről akkor beszélünk, ha nem végezzük el a munkát, amelyet meg kellene tennünk, pedig tudjuk, hogy negatív következményei lesznek. És a produktív halogatás, amely egy fontos része a kreatív folyamatoknak, ugyanis néha, ha félreteszed a munkádat, az agyad lehetőséget kap, hogy elkalandozzon, és sokkal több kreatív, meghökkentő dolog juthat eszedbe, amelyek előre mozdíthatják a projektet.

A halogatásról sokszor azt hisszük, lustaság. Pedig gyakran inkább stresszre adott válasz. Nem azért nem kezdünk bele valamibe, mert semmittevők vagyunk, hanem mert a feladat mögött feszültség van. Kudarctól való félelem. Bizonytalanság.

A halogatás sokszor egy tudattalan kísérlet arra, hogy most azonnal jobban szeretnénk érezni magunkat. Csakhogy attól, amit halogatunk, ritkán lesz kisebb a teher. Többnyire velünk marad, és csendben növeli a stresszt.

Ha szeretnél kitörni ebből, kezdd kicsiben.

Először is: bocsáss meg magadnak azért, hogy halogattál. Az önostorozás ritkán segít elindulni.

Aztán kérdezd meg magadtól: Mit tenne a jövőbeni énem? Az a nyugodtabb, erősebb, rendezettebb ember, akivé válni szeretnél, mit lépne most?

Talán megnyitná azt a dokumentumot.

Elküldené azt az e-mailt.

Elmenne sétálni.

Leülne beszélgetni.

És itt jön újra az 5 másodperces szabály: 5… 4… 3… 2… 1…Kezdd el.

Nem kell rögtön megváltani a világot. Elég 15 perc fókuszált munka. Elég egy telefonhívás. Elég egy kis rendrakás. Ahelyett, hogy a probléma miatt rágódnál, irányítsd a figyelmedet a megoldásra.

Félsz vagy izgatott vagy?

Megkérdeztek idős embereket, hogy mi az, amit a legjobban bánnak az életükben, és többen közülük azt mondták, hogy túl sok dolog miatt aggódtak.

Rengeteg energiát adunk olyan dolgoknak, amelyekre nincs ráhatásunk. Lejátszunk jövőbeli félelmeket, elképzelt veszteségeket, még meg sem történt kudarcokat. Sokszor a legboldogabb pillanatokban is hajlamosak vagyunk lejátszani a legrosszabb lehetőségeket.

Ha észreveszed, hogy az elméd sötétebb helyekre visz, nem muszáj követned. Állj meg egy pillanatra, és kérdezd meg:

Miért lehetek hálás most? Mire szeretnék emlékezni ebből a napból?

Ezzel visszahozod magad a jelenbe. Ez arra ösztönöz, hogy az életed pozitív oldalára irányítsd a figyelmedet.

Használd az 5 másodperces szabályt, hogy átvedd az irányítást, majd próbáld meg a szorongásodat izgalommá alakítani. A félelem és az izgalom testi jelei ugyanis nagyon hasonlóak. Néha nem az a kérdés, hogy félsz-e, hanem hogy minek nevezed azt, amit érzel. Ha az elméd talál magyarázatot, hogy miért ver hevesebben a szíved, akkor megengedi a testednek, hogy megnyugodjon, ugyanis a „veszély” elmúlt.

Edzened kell az elmédet, hogy a pozitív dolgokra fókuszáljon. Próbáld meg nem csak félelemként értelmezni azt, amit érzel, hanem izgalomként is tekinteni arra, ami előtted áll. A félelem gyorsan átveheti az irányítást, de te ugyanilyen gyorsan, 5 másodperc alatt visszaveheted azt.

Az igazi önbizalom kifejlesztése

Sokan azt hiszik, hogy a magabiztosság olyan adottság, amivel valaki vagy születik, vagy nem. Mintha lenne, akinek természetesen jár, másnak pedig soha nem lehet igazán a sajátja. Pedig a magabiztosság ritkán velünk született tulajdonság. Sokkal inkább következménye annak, hogy megtettünk dolgokat akkor is, amikor féltünk. A valódi önbizalmat nem gondolatok adják, hanem megélt tapasztalatok. Nem attól hiszel magadban, hogy ismételgeted: képes vagyok rá. Hanem attól, hogy egyre több bizonyítékot gyűjtesz arra, hogy valóban képes vagy rá.

És ezek a bizonyítékok legtöbbször nem nagy, látványos győzelmekből születnek, hanem apró, hétköznapi bátor tettekből.

Felkelsz, amikor legszívesebben maradnál.

Elküldöd azt az üzenetet.

Kimondod, amit érzel.

Megteszed az első lépést.

Ezek jelentéktelennek tűnhetnek, mégis ezek formálják azt, akivé válsz. Mert minden ilyen pillanat után egy kicsit jobban bízol magadban. És ez nem csak benned változtat meg valamit, hanem abban is, ahogyan a napjaidat megéled.

Mindannyian megérdemeljük, hogy legyenek olyan reggeleink, amikor nem menekülni akarunk a nap elől, hanem kíváncsian felébredni rá.

Megérdemeljük, hogy legyenek céljaink, amelyek hívnak bennünket. Kapcsolataink, amelyek emelnek. Napjaink, amelyekben jelen vagyunk.

Egyetlen bátor pillanat képes megváltoztatni az egész napodat. Egy nap pedig elindíthat valamit, ami végül az egész életedre hat.

Képzeld el, milyen lenne, ha nem halogatnál többé mindent, ami fontos neked.

Ha betartanád a magadnak tett ígéreteidet.

Ha újra lehetne hinni a saját szavadban.

Ha újra bíznál az ösztöneidben.

Ha mernél lépni, mielőtt minden biztos.

Lehet, hogy több lehetőség vár rád, mint most gondolod.

Lehet, hogy az a varázslat, amit keresel, nem kívül van, hanem a döntéseid túloldalán.

Mi lenne ma az az egyetlen apró lépés, amit megtehetnél magadért?

Mi az a választás, amiről már nagyon régóta tudod, hogy meg kellene tenned?

És mi változna, ha most nem várnál tovább?

Ha szeretnéd megosztani a tapasztalataidat, örömmel olvasom: