35 év, 11 lecke

Várjunk csak… mit tanított nekem az eddigi életem?

35 éves lettem. El sem hiszem.

Bár meg kell mondanom: nem érzem magam annyinak. Tinédzserként a harmincévesekről azt gondoltam, hogy milyen öregek. Most én vagyok 35, vagyis a 40 már közelebb van, mint a 30, és mégsem érzem magam öregnek. Sőt, néha még mindig meglep, hogy felnőttnek számítok. 😂

Az elmúlt 35 évben elrontottam néhány dolgot, túl sokáig bírtam néhány másikat, elindultam pár úton, aztán letértem róluk, szerettem rossz embereket, jó embereket engedtem el, újrakezdtem, alkalmazkodtam, megint alkalmazkodtam… és közben valahogy mégis ideértem.

Születésnapom alkalmából ezért most 11 leckét hoztam nektek, amelyeket az Élet tanított nekem.

Azt szeretném, hogy ebből az írásból te is vigyél magaddal valamit.

Ezért most nemcsak az én Életleckéimet hozom, hanem minden egyes lecke végén egy kérdéssel téged is megállítalak egy pillanatra, és arra hívlak, hogy nézz rá arra, mit indítanak el benned ezek a gondolatok.

1. Az élet ritkán úgy alakul, ahogy 20 évesen elképzeltem. És ettől még lehet sokkal jobb.

Huszonévesen még egészen más életet képzeltem magamnak. Voltak elképzeléseim arról, mit fogok tanulni, mivel fogok foglalkozni, hol fogok élni, milyen lesz a jövőm. Gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Fiatalon hajlamosak vagyunk úgy nézni az életünkre, mintha már nagyjából tudnánk, merre kellene tartania.

Aztán jön az élet, és átír néhány fejezetet. Néha olyan ajtókat zár be, amelyeken mi még tovább mentünk volna, máskor pedig olyan lehetőségeket hoz, amelyekről korábban nem is tudtuk, hogy léteznek.

Ma már nem gondolom, hogy baj, ha az élet nem úgy alakul, ahogy elképzeltük, hiszen húszévesen még fogalmunk sincs arról, mi minden várhat ránk.

Te milyen életet képzeltél el magadnak húszévesen? És mennyire hasonlít rá az, amiben ma élsz?

2. A „majd én megoldom” néha csak egy nagyon elegáns módja annak, hogy túlterheljem magam.

Sokáig azt hittem, hogy erősnek lenni azt jelenti, hogy megoldok mindent. Ha valami nehéz, kibírom. Ha valaki segítségre szorul, segítek. Ha valami nem működik, majd én megoldom.

Csak közben könnyű észrevétlenül odáig jutni, hogy annyi mindent vállalunk, hogy a végén már magunkra sem marad elég energiánk.

Ma már kezdem érteni, hogy segítséget kérni nem gyengeség. Néha éppen az a bölcsebb döntés, ha nem akarok mindenáron egyedül hősködni.

Mi minden válhatna könnyebbé az életedben, ha nem kellene mindig neked megoldanod mindent?

3. Nem mindenki fog szeretni. És ez valójában nem tragédia.

Sokáig nagyon fontos volt számomra, hogy szeressenek. Talán túlságosan is. Ha valaki nem kedvelt, könnyen azt kerestem magamban, hogy mit rontottam el, mit kellene másképp csinálnom.

Ma már kezdem megérteni, hogy nem lehet úgy élni, hogy közben mindenki elégedett legyen velem.

Attól, hogy valaki nem szeret, még nem lettem kevésbé értékes. Lehet, hogy egyszerűen csak nem vagyunk egymás emberei.

Mennyire befolyásolja a döntéseidet az, hogy mások mit fognak gondolni rólad?

4. A szeretet nem lehet az ára annak, hogy feladom magam.

Sokáig azt hittem, hogy ha szeretek valakit, akkor alkalmazkodnom kell hozzá. Adnom kell magamból, engednem kell, hogy az ő igényeihez igazodjon az életem.

Ma már másképp gondolom. Szerethetek valakit úgy, hogy közben nem adom fel önmagam. Nem kell lemondanom a vágyaimról, az álmaimról, a terveimről vagy arról, aki vagyok, azért, hogy valaki mellettem maradjon.

Egy kapcsolat nem attól lesz valódi, hogy az egyik ember egyre kisebb lesz benne, hogy a másiknak több helye legyen.

Szerethetek valakit úgy, hogy közben én is teljes egészében benne maradok a saját életemben.

Szerintem a szeretet éppen attól lehet igazán szabad, hogy mindkét embernek van benne helye.

Milyen lehetne egy olyan kapcsolat, amelyben szerethetsz valakit anélkül, hogy közben elveszítenéd önmagad?

5. A „nem” nem magyarázkodási kötelezettség.

Ezt valószínűleg még mindig tanulom. Sokáig azt hittem, hogy ha nemet mondok, akkor meg kell indokolnom, meg kell értetnem, el kell érnem, hogy a másik elfogadja.

Pedig a „nem” önmagában is teljes mondat lehet.

Talán az egyik legnagyobb szabadság, amikor rájössz, hogy nem kell minden határodat elfogadtatnod másokkal. Elég, ha te tudod, hogy neked mi fér bele, és mi nem.

Mi lenne, ha a „nem” után nem kellene semmit hozzátenned?

6. Sosem tudhatod, kit ölelsz meg utoljára. Ezért ne sajnáld az ölelést, és figyelj a búcsúzásokra.

Vannak búcsúzások, amelyekről tudjuk, hogy búcsúk. És vannak, amelyekről csak később derül ki, hogy azok voltak.

Tavaly elveszítettem valakit, aki nagyon fontos volt nekem. Nem tudtam, hogy beteg. Nem tudtam, hogy amikor utoljára beszéltünk, már nincs előttünk annyi idő, mint hittük. Fiatal volt ahhoz, hogy itt hagyjon minket, ezért úgy búcsúztunk, hogy hamarosan újra találkozunk… Nem tudtam, hogy nem lesz több ölelés.

Emiatt ma már másképp gondolok a búcsúzásokra. Nem kell minden búcsúzást drámaira venni, hiszen nem tudhatjuk, mikor lesz valóban az utolsó. De talán érdemes egy kicsit jobban megbecsülni ezeket a pillanatokat, és nem sajnálni azt, amit ma még odaadhatunk.

Kinek adhatnál ma egy kicsivel több ölelést, figyelmet vagy szeretetet?

7. Lehet egyszerre hálásnak lenni azért, amim van, és vágyni valamire, ami még nincs.

Sokáig valahogy úgy éreztem, hogy ha elégedett vagyok azzal, amim van, akkor nem illik többre vágynom. Mintha a hála és a vágy két ellentétes dolog lenne.

Ma már másképp látom. Lehetek hálás a családomért, az otthonomért, az életemért, és közben vágyhatok saját munkára, több szabadságra, utazásokra vagy egyszerűen valamire, amit még nem tudok pontosan megnevezni.

A hála nem azt jelenti, hogy nem vágyhatok többre. És a vágyam sem jelenti azt, hogy nem értékelem, amim már van.

Mi mindenért lehetsz ma hálás, és mire vágysz igazán?

8. A halogatás mögött néha nem lustaság, hanem félelem van.

Évekig azt gondoltam magamról, hogy egyszerűen halogatok. Elkezdtem dolgokat, aztán megálltam. Könyvek maradtak félbe, ötletek maradtak a fejemben.

Aztán rájöttem, hogy néha könnyebb azt mondani, hogy „lusta vagyok”, mint beismerni: félek attól, hogy nem vagyok elég jó. Mert amíg nem csinálom meg, addig nem is derülhet ki, hogy esetleg nem sikerül.

Pedig sokkal többre vagyunk képesek, mint amennyit jelenleg elhiszünk magunkról. Egy gondolat megszületése talán még nem jelenti azt, hogy meg is tudjuk valósítani - de lehet, hogy az első lépés éppen az, hogy nem beszéljük le magunkat róla, mielőtt egyáltalán megpróbáltuk volna.

Mi lenne, ha nem kellene előre tudnod, hogy sikerülni fog? Mi az, amibe akkor belevágnál?

9. A pénz szabadság, biztonság és lehetőség.

Huszonévesen egyszerű volt a válaszom arra, hogy mit akarok az élettől: pénzt. Sok pénzt. Akkor még leginkább azt láttam benne, amit meg tudok venni általa.

Ma már sokkal inkább azt látom benne, amit lehetővé tesz: hogy legyen saját mozgásterem, biztonságot teremthessek, utazhassak, és egyszer létrehozhassak valamit, ami tényleg az enyém.

Számomra a pénz végső soron nem arról szól, hogy mennyim van, hanem arról, hogy mennyi mindenre van lehetőségem általa.

Neked mit jelent valójában a pénz: tárgyakat, biztonságot, szabadságot, lehetőséget - vagy valami egészen mást?

10. Nem minden probléma azért érkezik, hogy megnehezítse az életed. Némelyik arra kényszerít, hogy ránézz valamire, amire magadtól talán nem néztél volna rá.

Vannak dolgok az életben, amelyekre nem biztos, hogy valaha megtaláljuk a tökéletes magyarázatot. De azt eldönthetjük, hogy mit kezdünk velük.

Volt egy nehézség az életemben, amely után egyre jobban kezdett érdekelni az önismeret, a gyógyulás, az önbecsülés, az alternatív megközelítések és az, hogy mi minden lehetséges számunkra. Elkezdtem keresni, olvasni, tanulni, kérdéseket feltenni. És valahogy egyre messzebbre jutottam attól a gondolattól, hogy az élet csak az, amit kaptunk, és nincs beleszólásunk abba, hogyan alakítjuk tovább.

Talán nem minden nehézségnek kell örülnünk. De néha érdemes megnézni, hová vezet minket.

Van olyan nehézség az életedben, amelyre ma már nemcsak problémaként, hanem egy új irány kezdeteként is tudsz tekinteni?

11. Élj kérdésként, ne válaszként.

Minél idősebb vagyok, annál kevésbé szeretem a végleges válaszokat. A válasz sokszor lezár valamit: „ilyen vagyok”, „nekem ez nem megy”, „ez már mindig így lesz”, „én ilyen életet kaptam”.

A kérdés viszont nyitva hagy egy ajtót.

Mi van, ha lehet másképp? Mi érdekel igazán? Mit szeretnék most? Mi lenne, ha nem kellene ugyanazt választanom, amit eddig?

Nem az a cél, hogy egy idő után mindenre legyen válaszunk. Inkább az, hogy merjünk tovább kérdezni, és közben kíváncsiak maradjunk arra, mi minden lehetséges még.

Milyen lehetőségeket nem látsz még, csak azért, mert már eldöntötted, hogy mi lehetséges?

És mielőtt elengedlek…

Születésnapokon, újévkor, egy új hét vagy hónap kezdetén hajlamosak vagyunk visszanézni, és azt keresni, mi az, amit nem tettünk meg, vagy amit rosszul csináltunk.

Egyszerűbb kritikusként tekinteni magunkra, mint észrevenni azt a rengeteg mindent, amit jól csináltunk.

De mi lenne, ha most visszanéznél az életedre, és ezúttal nem a hibáidra figyelnél, hanem arra, mi az, amit igazán jól csináltál?

Mire vagy büszke?

Mi az, amit végigcsináltál, pedig nem volt könnyű?

Mi az, amiben kitartottál?

Mi az a pici vagy hatalmas dolog, amit talán senki más nem lát, de te tudod, mennyi minden kellett hozzá?

Írd össze őket.

És kérlek, legalább egy pillanatra állj meg, és ismerd el magadnak a sikereidet, a kitartásodat, a bátorságodat. Nem számít, hogy valaki másnak apróságnak tűnik-e. A te utad része.

Túl sok időt töltünk azzal, hogy azt nézzük, hol rontottuk el. Ideje egy kicsit annak is örülni, amit jól csináltunk.

35 éves lettem. És ha valamit biztosan tudok, az talán éppen az, hogy még rengeteg mindent nem tudok.

És most először ezt nem érzem bizonytalanságnak.

Inkább kíváncsivá tesz.